Kalandok a Vadűrben

Legutóbb meglehetősen eseménydúsan fejeződött be a játék, és a folytatás is hasonlóra változatosra sikeredett. Lassan véglegesednek a karakterek is, elvileg az utolsó simításokat végzik a játékosok, azután pedig már nem engedem, hogy módosítsanak rajtuk (viszont ennyi kellett, mivel játék közben derül ki, hogy a szakértelmek elosztásánál mennyire sikerült úgy súlyozni, hogy a számadatok tükrözzék amit a játékos elgondolt, és megfeleljenek a kampány játékstílusa követelményeinek is). Emellett lassan mindenkinek meglesz a figurája is, amely a harc alatt megszemélyesíti majd a karakterét. Már csak Boris és Vos karakterek nem rendelkeznek végleges figurával, de ez is hamarosan rendeződik (Boris már beszerzésre került, jelenleg éppen festik, Vos pedig beszerzés alatt áll).

A csapat:

A vadmágia működését nem csak a raktérben, de a hajó hídján lévők is érzékelték. Aki valamilyen szinten képes volt mágiát alkalmazni - vagyis a hídon Kenrik a kapitány, a navigátor Kassina - szintén érzete azt a különös borzongást, amely mintegy mellékhatásként jelentkezett. Elsőre csak meglepődtek, de nem tudták mire vélni a dolgot, második alkalommal azonban Kassina már egyértelműen vadmágia jelenlétére utalt. A kapitány először arra gyanakodott, hogy a vadűr egy olyan részében járhatnak, ahol vadmágia uralkodik, azonban ezt hamar elvetették. Ekkor - feltételezve, hogy a forrása a hajón lehet - elhagyta a hidat, hogy utána nézzen, mi is történt. A híd ajtaján kilépve közvetlenül a raktérbe jutott, ahol nem mással, mint a kétfejű Devestätorral szembesült. Azonnal előkerült a két pisztoly, és addig el sem rakta, amíg nem sikerült tisztáznia a helyzetet. 

Kufár kérdésére azzal kapcsolatban, hogy a lányt mikor lehetne visszatenni a hengerbe, Voss először hímezett-hámozott, mivel szívesen átvizsgálta volna alaposabban a különös eszközt, de végül elárulta, hogy mintegy fél napos munkával képes azt felkészíteni arra, hogy újra üzemeljen. Ebben maradtak, illetve abban, hogy valami kábítószert adnak a lánynak addig is, amint magához tér, megakadályozva, hogy egy esetleges kontrollálatlan vadmágikus kitöréssel kárt tegyen a hajóban vagy megsemmisítse azt. Ezt követően átadta az irányítást Kenriknek, majd távozott, hogy beszámoljon az eseményről az Öregnek.

Kenrik a harcos-varázslót, Pengét bízta meg azzal, hogy gondját viselje a lánynak, Voss-t pedig arra utasította, hogy a raktér egyik sarkában rögzítse a hengert, és kezdjen neki az üzemképes állapotba hozásának. Devestätor felé mindössze annyi volt az utasítása, hogy valahogy hozza rendben magát - és ez alatt nem a két fejet értette -, valamint a sok sérültre tekintettel a hajóorvosi feladatokat is ellátó Kassinát megkérte arra, hogy lássa el a sebesülteket.Ezt követően még annyi közjáték történt, hogy az alkohol és a két fej okozta látászavar/egyensúlyzavar hatására amikor a csillagbárka utazósebességre lépett, Devestätor reggelijének tartalmával borította be a közlekedő folyosót és a raktér egy részét, aminek feltakarításához viszont már nem igazán fűlt foga.

Amikor elkezdődtek a mostani kampány előkészületei, akkor hasonló csapat összeállításban gondolkodtam, mint a Firefly - vagy épp a Millenium Falcon - legénysége. Vagyis adott lesz egy csillagbárka (ahogy a játékosok végül elnevezték, a Sötét Csillag), amelynek a játékosok fogják alkotni a legénységet.

Aztán ahogy lassan kialakultak a karakter koncepciók, ez az elgondolás kezdett megdőlni, hiszen olyan karakterek is készültek, akik szinte semmilyen, vagy csak nagyon minimális szintű ismerettel rendelkeztek ahhoz, hogy hasznukat lehessen venni egy csillaghajón. Emellett pedig ott volt a hajó vezetésének a kérdése is, mivel bár a jelenlegi arcane punk, techno-mágia környezetben már nem csak a mágiahasználók képesek egy csillagbárkát irányítani, azonban - robotpilóta hiányában - most is több kormányosra van szükség a folyamatos haladás biztosítása érdekében.

Úgyhogy, nem maradt más hátra, mint legénységet kellett biztosítani a Sötét Csillag üzemeltetéséhez, vagyis embereket adni a tulajdonos és a kapitány keze alá. Azt el akartam kerülni, hogy a legénységet olyan NJK személyzet alkossa, mint amilyenek a korai Star Trek filmek "vörös ingesei", és többek legyenek John zászlósnál, akit egy új égitestre leszállva majd felfal az aktuális rész egyik szörnyetege (hiszen a főszereplők nem halhatnak meg). Ügyeltem továbbá arra is, hogy a legénység létszáma a szükséges minimum legyen, vagyis annyian legyenek csak, amennyire még pont szükség van ahhoz, hogy már a játékosoknak is szerepet kelljen vállalniuk a Sötét Csillag megfelelő hatékonyságú napi működtetéséhez.

Ilyen is ritkán történt meg eddig velünk, hogy két játékülés között csak egy hét telt el. A következőre mindenesetre többet kell várni, mivel jelenleg úgy néz ki, hogy egyéb elfoglaltságok és programok miatt majd csak február 16-án tudunk rá sort keríteni. Addig azonban, lássuk, hogyan is boldogultak az űrben sodródó csillagbárka rakterében életre kelő holtakkal...

A csapat:

Devestätor és Patkány döbbenten figyelték a sötétben vörösen felparázsló szemeket, illetve ahogy a testek megrándultak, és lassan feléjük kezdenek lebegni, úszni. Az első gondolatuk az, hogy valahogy áttörnek közöttük, ezt azonban hamar elvetették. Végül amellett döntöttek, hogy inkább becsukják az ajtót, és itt próbálják meghúzni magukat. A társaiknak előbb-utóbb csak feltűnik, hogy nem adnak életjelet magukról, és akkor majd a segítségükre sietnek. Így is cselekedtek, Patkány tőrökkel kiékelte a résnyire - hogy azért egy pisztolycső kiférjen, ha úgy alakul - nyitva hagyott, befelé nyíló ajtót, majd mialatt Devestätor őrködött és figyelt, a különös, kékes fényben világító üveghengert, és a benne lévő alakot kezdte tanulmányozni.

Az óriás termetű thoric egy ideig figyelt, ahogy azonban a lények egyre közelebb lebegtek nem várt tovább, hanem a tömegbe lőtt. Bár a fegyver nagyot dördült, a vadűr közege alig szállította a hangot, így a hídon dolgozók közül egyedül a Kufár hallotta meg, hogy valami gond van hátul. Ahogy hátra lebegtek, nem láttak mást, csak az életre kelt holttestek masszív tömegét, amelyek szinte teljesen eltakarták előlük a raktár hátsó, amúgy is félhomályba burkolózó hátsó részét (ezen még a résnyire nyitva hagyott ajtón kiszivárgó kékes derengés sem segített). Társaikat nem látták, azonban a veszély egyértelmű volt. Mivel nem akartak átvágni az élőholtak tömegén, ezért amíg Penge a raktár ajtajából tartotta szemmel őket, addig Rob és Voss a raktér mennyezetéhez lebegett, ahol a pörölycápa fedélzetére nyíló raktérfedő nyílt. Szerencsétlenségükre le volt zárva, azonban mialatt ott lebegtek, Vos a mindig nála lévő arkánmechanikus lángvágóval sikeresen átvágta a zárat, és kinyitották a fedőt.

A második játékülés előtt felhívott egy olyan szerepjátékos ismerősünk, aki nem játszott már vagy egy évtizede, hogy lesz délután néhány órája, és ha megoldható, beugrana kicsit játszani. Felvázolta az alkalmi karakter koncepcióját is, amely érdekes játékot ígért. Már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan hozzam be a történetbe úgy, hogy abban a 2-3 órában, amíg ott tud lenni, kihozhassa belőle a megfelelő potenciált. Nem tudom, ez mennyire sikerült, mindenestre tagadhatatlan, hogy színes közjátékkal gazdagította a játékot.

A csapat:

Miután mindenki visszatért a Sötét Csillag fedélzetére, és a vendégeik is elhelyezkedtek, nem volt más hátra, míg megvárni, hogy végezzenek a készletek berakodásával és a csillagbárka készen álljon az indulásra. Nem sokkal azelőtt, hogy a Kapitány kiadta volna a parancsot a rámpa felhúzására, egy hatalmas kivert bőrvértet viselő, hátára kétkezes csatabárdot csatolt alak jelent meg rajta, aki határozott léptekkel gyalogolt be a hajó rakterébe. Rob épp ott tartózkodott a thoric zsoldos és Patkány társaságában, így érdeklődve nézte az érkezőt. Akárcsak Devestätor, aki ritkán fut össze nála nagyobb darab alakokkal, így szinte már érezhető volt a levegőben egyfajta kihívás közte és az érkező troll között. Mert bizony egy troll volt az érkező, aki nemes egyszerűséggel csak Zúzó néven mutatkozott be, és közölte, Ny’ska küldte annak biztosítására, hogy rendben menjenek a dolgok.

Ennek Rob nem igazán örült, hiszen mióta csak eljöttek Ny’skától, azon gondolkodott, hogyan is lehetne megoldást találni arra, hogy a ládában lévő 30 000 arany ne kerüljön átadásra, de Ny’skához se kerüljön vissza. Most azonban kicsit romba dőlni látszottak tervei, hiszen megjelent ez a hatalmas barom, így egy újabb gond, amit valahogy el kell majd tüntetni az útból a pénz megkaparintásához. Dühét ki is mutatta, mivel közölte a trollal, hogy ugyan velük jöhet, azonban a vendégszeretet – mint nem kívánt vendéget – csak abban illeti meg, hogy itt, a raktérben meghúzhatja magát. A hajó többi része tiltott terület a számára, és nem szeretné, hogy bármi gondot is okozzon.  Úgy tűnt, a troll felfogta, hogy mit várnak tőle, úgyhogy hamarosan magára is maradt odalent. Rob a csillagbárka hídjára ment, a többiek pedig a vaslépcsőn felkapaszkodva a csillagbárka lakórészébe.

A hídon már ott volt a Kapitány, aki a híd ember méretű, acéllal megerősített páncélüveg ablakánál állva, hátratett kézzel figyelte a csillagbárka ablakán túli kikötőt, miközben mögötte, a híd padlójába süllyesztet kormányosi székben elhelyezkedett a pilóta, illetve mellette a másodkormányos, aki a mágikus vizort (érzékelők), valamint szükség esetén a csillagbárka mágikus pajzsát kezelte. Mindketten különös, kékes lencséjű szemüveget viseltek, amelyet mágikus rúnákkal és rajzolatokkal díszített kábel kötött össze a hajótesttel (ez arra szolgál, hogy úgy érezzék a hajót, mint a spelljammerben a mágiahasználók, úgyhogy egyfajta virtuális valóságot generál). Odakint a dokkban már egy alak állt két zászlóval a kezében, hogy megadja a jelet a felszállásra, amint tiszta lesz a kikötő légtere.