Napfényben alaposan szemügyre vehették a templomot, és látszott rajta, hogy már legalább egy évszázad eltelhetett azóta, hogy az isten, akinek szentelték, elveszítette a híveit. Minden romos volt, a szobrok mostanra megkoptak, sokat madárürülék borított, és a tetőn is lehettek lyukak, mivel több helyen összegyűlt a padlón a víz, amely a mennyezetről csöpögött. A hozzáértők megállapították, hogy egy természet istennő temploma lehetettett, akinek a helyét azóta átvette Galana, akinek sokkal pompázatosabb templomot emeltek odalent az új negyedben. Bár a varázsló szerint a régi istennő is Galana volt, csak éppen az egykoron Khulon élő törzsek más néven, más aspektusát imádták, és ezt a templomot még annak emelték évszázadokkal ezelőtt. Mindenesetre ami számukra a jelenlegi helyzetben lényeges volt, az az, hogy a templom szentelése még kitartott.
Most, hogy eljött a reggel, újra feltöltődtek mágiával és kiheverték az előző nap megrázkódtatásait az őrjárat támadásától kezdve a ködben feltűnt szörnyetegekig. A helyzet mindenesetre rosszabb volt, mint azt korábban feltételezték, hiszen a már kézzel fogható volt, hogy a Káosz itt van Újvárban, éjszakánként pedig szabadon tombol a város utcáin. Most még inkább úgy érezték, hogy információkra van szükségük, mikor is kezdődött ez az egész, és mi a helyzet a városban illetve a Kastélyhegyen.
Két csoportra szakadtak. Az egyik csoportban Erragal, Talizmán, Raziel és Beloár a piactér felé indultak, ahol a legnagyobb esélye volt, hogy hírekhez juthatnak, a másik csoportot pedig Dengar és Aaron alkották, aki a Templomnegyedben terveztek körülnézni, és felmérni, hogy mi a helyzet a Kastélyhegyen. A csapat másik két tagját, a hozzájuk csapódó ember harcost és az udvari dalnokot még az éjszaka odakint hagyták a városon kívül az erdei romos épületben a hátasokkal.
Úgyhogy a karakterek nagyobbik része a fél-elf vezetésével a piactér felé indult. Szerencséjükre még mindig esett az eső, így nem volt feltűnő senkinek, hogy arcukat csuklya rejti, illetve némi távolságot is tartottak egymástól, így nem tűnt úgy, mintha egy csoport lennének. Jól is tették, mivel kétszer is találkoztak őrjárattal, akik fél tucatnyian lehettek, az őrgróf egyenruháját viselték, azonban az emberek fele láthatóan délvidéki volt. Ráadásul minden csoporttal egy megtermett harci kutya is tartott. A város négy kapuja közül kettő nappal is zárva maradt, a másik kettőben pedig tucatnyi őr ellenőrizte a ki- és belépőket (bár ezt csak messziről látták, nem mentek a kapuk közelébe). Félúton jártak a piactér felé, amikor onnan dobszó hangzott fel, majd az utcán egyre több katona jelent meg, akik az embereket a piactér felé kezdték terelni. Még a házakba is bementek, hogy onnan zavarják ki az embereket. Így hát a karakterek is arrafelé vették az irányt.
A piactéren közel ezren gyűlhettek össze (ami Újvár lakosságának körülbelül a harmada), akik katonák sorfala mögött helyezkedtek el. A katonák az embereket figyelték, és aki kicsit kilógott a sorból, azt erőszakkal lökték vissza. Hamarosan lovaskatonák érkeztek, akik két láncravert foglyot vezettek. Mindkettő elég meggyötörten, szakadt ruhában támolygott a lovasok után, éppen csak botladoztak. Láthatóan többször is megverhették és megkínozhatták őket. Legnagyobb megdöbbenésükre az egyik fogolyban Estral nagyurat ismerték fel. Erragal a másikat is ismerte, az őrgróf egyik hadnagya volt, aki még délre is elkísérte Thoburt. A foglyok után egy komor batár érkezett a térre, majd nyomában lovasok, közöttük maga Tholbur báró, oldalán egy lefátyolozott déli nemesasszony, nyomukban pedig újvári és déli nemesek, valamint újabb katonák.
A két foglyot eloldozták és a piactér közepére lökködték, ahol Estral térdre is esett, fogolytársa segítette fel. Közben elállt az eső is. Egy kikiáltó lépett elő, aki fennhangon ismertette a két fogoly bűneit, a Királyság és a hűbéruruk elleni árulás, illetve a Káosz terjesztése. Az összegyűlt (összeterelt) tömeg némán figyelt és hallgatott. A fenti bűnök miatt a foglyok büntetése halál, amelyet most fognak végrehajtani. Ekkor kinyílt a batár ajtaja, és abból egy kétméteres, aranyszín páncélos alak lépett elő, akinek arcát angyali maszk takarta, vértezetén pedig tüskés kinövések voltak. A hátán keresztbe mindössze egy másfélkezes kardot viselt. Csak némán állt, a két foglyot figyelve, akiknek a katonák egy-egy hosszúkardot dobtak.
A fogoly hadnagy felvette a kardot, Estral nagyúr láthatóan össze volt zavarodva. Beszélni is kezdett a báróhoz, hogy ők egykoron barátok voltak, ő sosem árulta el stb, azonban a báró arca rezzenéstelen maradt, így végül Estral nagyúr szavai is habogásba majd zokogásba torkoltak, végül újra térdre rogyott a macskaköves téren. Villámlott, megdördült az ég, újra esni kezdett az eső. Mindenki egy jelre várt a bárótól, ő azonban csak nézett mereven előre, ezért végül a fátyolos arcú nő intett türelmetlenül, mire az aranyszín páncélos alak megindult a foglyok felé. Estral nagyúrral egyetlen ütéssel végzett, bezúzva annak koponyáját, és a hadnagyhoz sem húzta elő a kardját. Páncélöklös kezével hárította annak csapását és vértezete tüskéivel végzett vele. Az esőben úgy tűnt, mintha a vért magába inná a kiömlő vért. Erragal nem az összecsapást, hanem a bárót figyelte, és nem tudta eldönteni, hogy az aranyszín harcos mészárlása közepette az eső, vagy könnyek csorognak-e végig az ura arcán.
Miután mindkettő fogoly holtan terült el a földön és vérük elkeveredett a tócsákban, a harcos visszaszállt a batárba, majd az egész csapat megfordult és visszaindult a Kastélyhegy felé. A holtakat otthagyták a földön. Végül a városlakók mentek oda, hogy elvigyék a testeket.
Közben odafent a Templomnegyedben Dengar és Aaron is elindultak. Látták a kivégzési menetet elhaladni maguk előtt, ahogy az keresztezte az útjukat, úgyhogy addig gyorsan fedezékbe is húzódtak. Miután a menet elment, tovább haladtak, az utcákat, az embereket figyelve. Dengarnak tűnt fel, hogy amikor egy kicsit elállt az eső, és elősütött a nap, mintha egy fehér ruhás alakot pillantott volna meg egy régi templom előtti teraszon állva, aki mintha intett volna neki. Azonban csak ő látta, Aaron nem, hiába mutatta meg neki, bár arra már az alak is eltűnt. Aztán újra esni kezdett, Dengar pedig megindult arrafelé, mintha a lábai maguktól tudták volna az utat a sikátorok, lépcsők labirintusában. Végül kiértek a teraszra, ahol a többszáz éves, elhagyatott templom állt, amit az előtte álló, az időjárástól megviselt szoborok és a bejáratot övező domborművek és vízköpők alapján egykoron valami harcos istennek szentelhettek. Nyoma sem volt fehér köpenyek alaknak, viszont nagyon jó kilátás nyílott innen az egész városra. A nyomok alapján azonban valóban járhatott ott valaki percekkel korábban, nem csak a törpe szeme káprázott, a nyomok pedig a templom belsejébe vezettek. Követték hát őket. Ez a templom még rosszabb állapotban volt, mint ahol éjszaka meghúzták magukat, odabent sötét volt, víztócsák és romok mindenhol. A nyomok egy domborműhöz vezettek, ahol véget értek. Néhány percnyi kutatással sikerült rábukkanniuk a rejtekajtó nyitómechanizmusára, mire a dombormű kinyílt, ők pedig egy sötét csigalépcsőn indultak meg lefelé. A csigalépcső végül egy termebe vezetett, amelynek közepén egy csupasz, fehér színű, kék-arany színű aurában ragyogó fa állt, vaskos gyokereivel a kőpadlóból nőve ki, szétágazó ágai pedig a mintegy 10 meter magasban lévő menyezetig értek. A fa előtt ott állt a fehér ruhás alak, akit előszőr vénembernek néztek, aztán rájöttek, hogy egy ősöreg, több mint 300 éves elf áll előttük.
A férfi szeme azonban élénken csillogott, és a hangja sem csuklott el, amikor megszólat. Végül kiderült róla, hogy a csapatra várt, és már csak alig két napjuk maradt arra, hogy megmentség Újvárt a pusztulástól, és elejét vegyék annak, hogy a Káosz innen kiindulva lerohanja a királyságot. Ehhez azonban mindannyian kellenek, úgyhogy gyűjtsék össze a társaikat, és együtt térjenek vissza hozzá ide, a templomba...
Jelenleg itt tartunk, folytatás várhatóan júniusban.
