Reggel sűrű ködre ébredtek. A fél-elf erdőjáró őrködött a végén, aki - amikor már pirkadni kezdett - elment élelmet szerezni és körbenézni a környéken.Ejtett is egy őzet, illetve ahogy újra megvizsgálta a nyomokat arra jutott, hogy az erődöt megtámadó és a hágó felé távozó támadók legalább félszáz embert is hajtottak magukkal, akik valószínűleg a környező településeken ejtett foglyok lehettek.
Visszatért a társaihoz, akik lassan ébredezni kezdtek, és miközben reggeliztek, beszámolt nekik arról, amit talált. Némi vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy mi is legyen a továbbiakban. Anvil kapuját évtizedek óta nem lépték át, és a hágónál sem járt azóta senki a Klarash királyságból. Volt, aki azt javasolta, hogy maradjanak a kapunál addig, amíg - az elküldött postagalmbokra válaszul - megérkezik az erősítés, mások azonban amellett ágáltak, hogy induljanak meg a támadók nyomában, hiszen a foglyok túlélési esélyei minden nappal egyre rosszabbak. Az egyetlen könnyen járható ösvény a hágóhoz vezető és a hegyeken átvívő az ősi keredkedelmi út, mivel attól északra az Óriások hegyei, délre pedig a Ködhegység átjárhatatlan bércei húzódnak. A vita eléggé elhúzódott, amikor lovasok érkezésének hangjára figyeltek fel. A ködben nem tudták kik lehetnek, végül azonban kiderült, hogy egy őrjárat tagjai, akik néhány nappal korábban lovagoltak ki az erődből. A vezetőjüket Erragal ismerte is. Végül arra a döntésre jutottak, hogy a karakterek a támadók és a foglyok nyomába erednek, az őrjáratot alkotó hat katona pedig az erődben marad, eltemeti a halottakat, elégeti a támadók tetemeit és az erősítés megérkezéséig tartan próbálja a falat.
Beléptek hát a kanyon több száz méter magas falai közé, és elindultak keletre, az ismeretlenbe. Térképekkel nem redelkeztek, egyedül Erragalnak volt némi ismerete erről a vidékről, neki is azonban csak az Újvárban látott térképek alapján. A kanyon több mérföld hosszan kanyargott előre, folyamatosan emelkedve, miközben a kétoldalt emelkedő falak egyre alacsonyabbak lettek. Találtak néhány szűk leágazó ösvényt is, azonban a nyomok egyértelműen előre vezettek, így azokat követték tovább. Végül körülbelül két óra múlva kiértek a sziklafalak közül egy fennsikra, amelyre sűrű köd telepedett. Errefelé már hidegebb volt. A kanyon bejáratának két oldalán kettő hatalmas, ősi szobor emelkedett, amelyeket már megviseltek az elmúlt évszázadok. Mindkettő egy-egy harcost ábrázolt, amelyek a Klarash királyság határait őrizték.
Tovább indultak a ködben, szerencséjükre egy akkora csapat nyomát könnyedén tudták követni. Egyszer egy hatalmas fát pillantottak meg a ködben, amely felől folyamatos károgás hallatszott, és az ágain ülő madarak miatt úgy tűnt, mindha lombkoronája lenne. Aztán a madarak egyszer csak egyszerre felrebbentek és szerteszét szálltak, mintha megriasztotta volna őket valami. A csapat meglapult, a fejük felett nehéz szárnyak suhogását hallottták, az élesebb szeműek pedig egy hatalmas test árnyát látták kirajzolódni. Egyesek szerint sárkány lehetett, de azok csak a legendákban léteznek, azonban Aaron végül a skorpiószerű farok alapján kijelentette, hogy egy sárkányféreg (wyvern) lehetett, amit a Káosz Háborúk idején az orkok és a Káosz erői előszeretettel alkalmaztak hátasként. Kicsit furan néztek Razielre a gnómra, aki bevallotta, hogy gyerekként arról álmodozott, hogy ha felnő, akkor ork wyvernlovas lesz belőle. :)
A nyomokat követve olykor gyerekek és nők holttesteire bukkantak. Úgy tűnt, az orkok nem akarták, hogy bármi is lassítsa őket, így azokat, akik nem bírták a menetet hátrahagyták. Persze előtte, biztos ami biztos szétzúzták a fejüket.
Az első estét egy, már a Káosz Háborúk előtt elpusztult ősi település romjai között töltötték, egy hőforrás partján. Eddigre már elég magasan jártak ahhoz, hogy a tájat mindenfelé hófoltok borítsák. A köd miatt sokat nem láttak a környező tájból, mivel a látótávolság körülbelül 60-80 méterre korlátozódott. Az este folyamán különös szörnyek támadták meg őket, amelyek üvöltése félelmet lopott az emberek szívébe, ráadásul állandóan hol megjelentek, hol eltűntek, folyamatosan vibárlva, így elég nehéz volt eltalálni őket (térváltó szörny és pokoli vonító).
Másnap tovább folytatták az utat, a hó lassan összefüggővé vált. Napközben a követett nyomok kettéágaztak, a egy nagyobb csoport dél felé indult a hegyek között, míg egy körülbelül 30 fős csoport tovább haladt előre a hágó felé. Ők hajtották magukkal a rabokat is. Ezt a csapatot követték.
Aznap éjszaka új hónapba léptek, illetve ezt a napot tartották az eltávozottak napjának, amikor megemlékeznek az elődökről és a halottakról. Minden 10 évben ezen az éjszakán elvékonyodik a határ a holtak és az élők birodalma között, és a sok helyen a szellemek az élők között járnak. Ilyenkor erősebb a démonidézők és halottidézők hatalma is. Most is egy ilyen éjszaka következett, így láthaták, ahogy a szellemek nem messze az éjszakai rejtekhelyüktől újrajátszottak egy, a Káosz háborúkban a jó erőinek győzelmével végződő csatát, amelyben mindkét fél részéről ezrek vettek részt.
Másnap folytatták az útjukat, és estefelé egy krátertó pereméhez értek. Víz már nem sok volt benne, a peremén egykoron szintén egy település állhatott, amelyből mostanra már csak romok maradtak fent. A díszítése és a stílusa alapján évezredekkel ezelőtt talán hegyi elfek élhettek itt (manapság nagyobb elf közösség köztudomásulag már csak Khul keleti partvidékén él, az egykori Elf erdő itteni maradávnyai között). Egykoron egy két szekér széles híd ívelt át a krátertó felett, mostanra azonban a közepe teljesen beomlott, csak a két szélén állt egy-egy pillére, amely felett a híd néhány méter után a szakadékba veszett.
A lényeg azonban az az ork tábor volt, amely az egykori kátertóban állt. Több tucatnyi sátor, földbe ásott épület vet körül egy barbár ork totemoszlopot, amely a krátertó délkeleti sarkában lévő barlangok előtt állt. Az ork településen körülbelül 80-100 orkot (amelyek fele nő és gyerek) és egy ettint számoltak össze, illetve egy karámban ott voltak összeterelve az elrabolt emberek túlélői. A táborban lévő orkok láthatóan valami ünnepségre készültek.
Újabb vita alakult ki a csapat tagjai között arról, hogy megkockáztassák-e a foglyok kiszabadítását (hiszen azért jöttek). A túlerő azonban elbizonytalanította őket. Végül arra jutottak, hogy éjszaka ütnek rajta a táboron, amikor a mulatságtól várhatóan már elég részegek lesznek annak lakói.
El is jött az éjszaka, a csapat lopakodva megindult a ködbe vesző tabor felé. Már-már elérték, amikor több, mint tucatnyi warg lovas ereszkedett alá a keleti pillér mellett, és indult meg a tabor felé. Érkezésükkel meg is halt az éppen csak kialakuló buli. Mindössze egy foglyot tudtak addig feláldozni a totemoszlop előtt, ahol a sámán, és a koponyákból, csontokból és pajzsokból emelt trónján ülő törzsfő fogadta az érkezetteket. A wargokon lovagló orkok jóval kultúráltabbnak, kevésbé barbárnak, jobban felvértezetnek és fegyverzettnek tűntek, ráadásul egy sötét elf is érkezett velük (márpedig sötét elfek csak Allansia kontinensén élnek, illetve Kakhabad egyes részein).
A warglovasokat vezető ork számon kérte a törzsfőn a Klarash királyság elleni támadást, hogy az a parancsok ellenére cselekedett, veszélyezteti a terveket, az egész inváziót, ennek pedig a Hadúr nem örül. Ráadásul hátrahagyott - és így elpazarolt - egy Káoszkristályt is. (Ahha, szóval ez volt az a kristály a toronyban). A törzsfő azt mondta, hogy végre igazi harc volt, nem csak meglapultak, hanem megmutatták az embereknek, hogy félni kell tőlük, és sok harcos pengéjét az emberi korcsok vére áztatta. Dicsőséges csatát vívtak...
Nagyjából itt tartott, amikor a warglovasok vezére előrántotta a kétkezes csatabárdját és egyetlen mozdulattal levágta a fejét. Mindenki döbbenten nézett, érezni lehetett a feszültséget. Látszott, hogy az orkok mindjárt egymásnak esnek. Az egyik mozdult is, hogy a warglovasok vezetőjére vesse magát, amikor a mögött álló ork nő megragadta és átvágta a torkát. A warglovasok vezetője választást ajánlott, mire a törzs tagjai meghátráltak. A mulatozás - jóval kissebb hévvel - folytatódott tovább, a csapat pedig - belátva, hogy a támadásuk meghíusult - visszavonult a táborhelyére, újra átgondolni, hogy akkor mi is legyen. Egyre többen amellett voltak, hogy ideje visszatérni, és megvinni a híreket.
Reggel a fél-elf erdőjáró visszatért az ork táborba, azonban különös kép fogadta. A tábor földig rombolva, a totemoszlop kidöntve és meggyalázva, a törzsfő feje pedig egy hadilándzsára feltűzve a tábor közepén. A közel félszáz emberi rab (nők, gyerekek, fiatal férfiak) pedig lemészárolva a karámban. A nyomok alapján az egész törzs felkerekedett, és a warglovasokkal együtt keletre, a hágó felé távozott.
Amikor Erragal visszament az elf romok közé, és elmondta a többieknek mi történt, újra elbizonytalanodtak, hogy mit is tegyenek. A totemoszlop kidöntése és meggyalázása azt jelentette, hogy a törzs mintegy feloszlatta önmagát, megtagadta az őseit. Hogy hová tartottak a warglovasokkal azt nem lehetett tudni, azt azonban tudták, hogy a hágó alig két napnyira van ide.
Mielőtt döntést hoznak, előtte azonban úgy döntöttek, hogy ők is szeretnék saját szemükkel látni, hogy mi történt, ezért az egész csapat felkerekedett, és a krátertó medrébe leereszkedve az ork táborba mentek.
