Itt a nyár, amely számunkra - az elmúlt évek tapasztalatai alapján, dacára annak, hogy lépten-nyomon szerepjátékos találkozókat és táborokat szerveznek országszerte - uborkaszezon. Szinte lehetetlen megszervezni, hogy egyszerre mindenki ráérjen, ezért nem is nagyon erőltettem hogy Spelljammert játszunk, helyette inkább valami könnyedebbre gondoltam. 

Úgyhogy, a Tűzhegy varázslója után most belevágtunk egy újabb Titán kalandba, amely szintén egy kaland-játék-kockázat könyvön alapul, de ezúttal már az én átiratomban. Ha valaki esetleg felismerné, kérem, hogy ne lőjje le a poént, amíg be nem fejezzük. Az alapok ugyanazok, a Myriador által d20-ra ráhúzott rendszer.

A helyszín ezúttal is Allansia, a Kalandok Kontinense, annak is az északi része a Fekete Erdő és a Holdkő Dombok vidéke. Néhány hét telt el azóta, hogy a Tűzhegybe bejutva kiszabadították a kereskedő elrabolt lányát. Azóta már megjárták a Vörös-folyó partján lévő Kőhídfalva nevű törpe várost is, ahol feltöltötték a készleteiket és pihentek egy keveset, mielőtt tovább indultak délnek, Salamonis, a tudás városa felé. Nem titkolt céljuk ugyanis, hogy még visszatérnek majd a Tűzhegybe, hogy legyőzzék annak urát Zagort, és a szolgálatában álló sárkányt, azonban előbb némi tudásra, információra szerettek volna hozzájutni velük kapcsolatban. Ennek némileg ellentmond, hogy a csapat papja, Sólyomszív Beloár - hogy társai tudtával, vagy tudta nélkül nem volt egyértelmű - de lemásolta a rendelkezésükre álló térképeket a Tűzhegyről, és jelképes 10 aranyért Kőhídfalván a Feljegyzések Csarnokának adományozta szabad felhasználásra. Úgyhogy, a jövőben oda tartó kalandozók - persze csak miután súlyos összegeket fizettek érte a törpéknek - valószínűleg jelentős segítséggel vágnak majd neki a Tűzhegynek. Arról nem is beszélve, hogy fennáll a veszélye, mire a játékosok visszatérnek, addig valaki sikerrel járhat előttük... és ehhez bizony így ők is hozzájárultak. De ez már egy másik történet lesz...

Kőhídfalvát maguk mögött hagyva, a Vörös-folyó ősi kőhídján átkelve a Fekete-erdő rengetege mellett vezetett el az útjuk. Két út közül választhattak. Nyugatról, a síkság és préri felől kerülik meg az erdőt, vagy keletről, a Holdkő Dombok felől. Talán mondani sem kell, hogy a Holdkő Dombok felé vezető út ígérkezett veszélyesebbnek, mivel ott nem csak a Fekete Erdő ősi, torz, gonosz teremtményeitől, és az erdőben rejtőző sötét tündéktől kellett tartani, de a Holdkő Dombok portyázó ork, troll és goblin hordáitól is. Természetesen ezt az utat választották. 

Így hát útjuk dél felé dalnokok regéibe és költők hősi eposzaiba kívánkozott, és még így is fennállt a veszélye, hogy a hallgatóság csalónak és hazugnak bélyegezze a művek előadóit... Ugyanis nem történt velük semmi. De tényleg semmi. Heteken keresztül mentek Allansia egyik legveszélyesebb vidékén, és senki sem tört az életükre, nem akarta lemészárolni őket vagy kiontani a vérüket, és még egy kóbor, eltévedt bagolymedve sem tévedt az útjukba. Ezt legjobban Vércse a tünde mágus sínylette meg mentálisan, akinek már nagyon viszkedtek a tenyerében a mágikus lövedékek. De hát nem volt mit tenni, mint tűrni, és reménykedni, hogy előbb-utóbb valami izgalom toppan az útjukba. Már-már kezdték feladni a reményt, mivel alig pár napos út választotta el őket attól, hogy maguk mögött hagyják a Fekete-erdő komor fáinak árnyékát, amikor egy este különös látogatót kaptak.

Egy alak lépett hozzájuk, miközben tábortüzük fényénél - hátha odavonz valami gyanútlan szörnyet vagy ragadozót, akit elegánsan lemészárolhatnak - a vacsorájukat fogyasztották. A csúcsos kalapos, hosszú szakállú, magas, kezében embermagas, göcsörtös botot tartó, olvasó szemüveges alak volt (Gandalf! Gandalf! - harsantak a kiáltások), akinek vállán egy varjú ült, köpenye zsebéből egy menyét nézelődött, kalapja karimáján pedig egy egér futkározott (Radagast! Radagast! - kiáltottak fel újra), és Yaztromo néven mutatkozott be. Róla már hallottak, így tudták, hogy a Jó erőinek egyik nagy varázslója, aki valahol a Fekete-erdő környékén él egy toronyban.  

Yaztromo azzal indított, hogy - a Jó erőinek érdekében - fontos feladata lenne a játékosok számára. Elmondta, hogy Sindlához, a Sors istennőjéhez fohászkodott útmutatásért, és varázsgömbje segítségével talált rá a csapatra, akik között a Kardforgató hívei vannak.  Ezt a játékosok némi kétkedéssel fogadták, amikor pedig megtudták, hogy mi a feladat, és hogy miért pont ők, akkor - minden tiszteletük ellenére - némileg gyengeelméjűként tekintettek a varázslóra, Vércse pedig meg is jegyezte, hogy valószínűleg elromolhatott az a fránya varázsgömb, azért rájuk esett a választása.

Arról volt szó ugyanis, hogy Yaztromo "bölcs" varja - itt minden tekintet a madárra szegeződött, aki épp egy gilisztát próbált meg előcsalogatni a talajból - kihallgatta az erdőben élő sötét tündék, és egy náluk nevelkedett, gonosz emberi varázsló, Malbordus beszélgetését (akinek olyan a kisugárzása, hogy még a növények is elfonnyadnak a közelében, és a vadállatok meghunyászkodnak). Azt tervezték, hogy Malbordus - elhivatottságát bizonyítandó - délre a Koponyák Sivatagának egy ősi, elfedett romvárosába utazik, ahol megtalál, majd életre kelt 5 sárkányszobrot, és velük visszarepülve a Káosz seregeinek élére állva új inváziót indítanak a Jó erői ellen. Yaztromo pedig úgy gondolta, hogy a játékosok alkalmasak arra, hogy mindezt megakadályozzák (ők ezt kevésbé hitték magukról). Amikor megkérdezték, hogy miért nem ő, a nagy varázsló tesz valamit ellene, akkor magyarázott valamit az egyensúlyról a Jó és a Káosz között, de ebből csak azt szűrték le, hogy "blablabla...", és hogy rájuk marad a dolog, mivel "Malbordus szemében ők nem többek, mint egyszerű pondrók", ezért talán nem is foglalkozik majd velük annyira, mintha Yaztromo lépne színre. Persze, ez nem akadályozza meg majd abban, hogy esetleg orvgyilkosokat küldjön ellenük, azonban adjon nekik erőt, hogy Ő, Yaztromo lélekben velük lesz. Végül belementek a dologba, és Yaztromo még annyi segítséget nyújtott nekik, hogy "bölcs" varját otthagyta nekik, hogy egy darabon vezesse őket, mutassa az utat, majd távozott. 

Az elkövetkező pár napban a "rohadt madár" nyomában jártak, aki elvezette őket a Fekete-erdő déli csücskéhez, majd búcsút vett tőlük. Innen már magukra voltak utalva. Átkeltek egy függőhídon (amelyet egy darabig más már biztosan nem fog tudni használni), végül egy lángoló erdei tanyára bukkantak, amelyet egy sötét tünde portyázó csapat támadott meg. A tanyát védő férfit és a gyerekkorból épp csak kilépő sihedert a szemük láttára nyilazták le, ők pedig akkor érkeztek, amikor a sötét tündék éppen előjöttek rejtekhelyeikről, hogy elhurcolják az égő ház udvarán zokogó nőket és gyermekeket. Természetesen  - hős megmentőként - a segítségükre siettek, és egy rövid, ám annál véresebb küzdelemben legyőzték a támadókat. Még épp a nőket vigasztalták, amikor egy csapatnyi vasvillákkal és szekercékkel felfegyverkezett férfi érkezett - mint később kiderült, a közeli tanyákról -, akik először összekeverték őket a támadókkal, így csak Sólyomszív Beloár, Telak papjának fellépése mentette meg a helyzetet egy újabb mészárlástól. Miután rendeződött a helyzet, segítettek a kárenyhítésnél, majd elkísérték az áldozatokat egy közeli tanyára, ahonnan csak másnap reggel álltak tovább.

A nap végére maguk mögött is hagyták a Fekete-erdőt, és bár kelet felé még a Holdkő dombok látszódtak, a vidék füves pusztasággá, hullámzó prérivé változott, amelyet csak itt-ott szakítottak meg kisebb erdőségek, ligetek, facsoportok. Töretlenül - és immáron a madár vezetése nélkül - haladtak tovább dél felé, amelyre - valahol többheti járóföldre - a Koponyák sivataga terült el. Terveik szerint még megállnak majd a néhány napnyira lévő Ezüst-folyó partján Kelyhesd városában, ahol hátasokat és készleteket terveztek beszerezni.

Vándorlásuk során egy furcsaságra lettek figyelmesek. Egy helyen a fű szabályos kör alakban mintha kipusztult volna, csak elfeketedett, elrothadt folt maradt utána. Ahogy közelebb mentek, Vércse, a tünde mágus éles szemével felfedezte, hogy mintha valami megcsillant volna a kör közepén. Bement érte, és egy ronggyal felemelte. Egy különös érme volt, amelynek egyik oldalán egy "M" szimbólum volt. Ahogy megvizsgálták, arra tippeltek, hogy Malbordusé lehet, aki ezek szerint előttük járhat. Mindenesetre, mivel ahogy kihozták a körből, a növények elkezdtek elhervadni körülötte, Beloár megállapította, hogy átjárja a Káosz, ezért el kell pusztítani. Addig is azonban megáldott bőrbe csavarták, hogy ne fejthesse ki gonosz hatását, és tovább indultak.

Innen folytatjuk legközelebb...