Hosszú idő telt el az utolsó játékülés óta, amelynek a beszámolójával még mindig adós vagyok. A nyár – ahogy az a korábbi évek tapasztalatai alapján várható volt – játék nélkül telt el, az ősz eleje pedig további változásokat hozott, így a törmelékűri kalandozások várhatóan november hónaptól folytatódnak majd.

Addig is, következzék egy beszámoló arról, mi is történt legutóbb. Mivel emlékezetből írom és vagy négy hónap eltelt időközben, ezért lehet, hogy nem teljes, de ha így is lenne, akkor majd a játékosok kiegészítik a hiányzó részekkel…

A csapat:

Javában zajlott a Sötét Csillag felkészítése, a készletek feltöltése, valamint a Kufár által fuvarként intézett szörnyete.gek és különféle alkoholos palackokkal teli rekeszek és hordók berakodása a hajóba; ez utóbbiakhoz még rakodómunkásokat is béreltek egy helyi rakodó céhétől. Kenrik felügyelte a munkálatokat, és bár a legénység többi része is kivette a részét a munkából, így is több szabadidejük maradt, mint azt a kapitány vagy a tulajdonos szerette volna. Végül, amikor szinte már minden készen állt az indulásra, néhányan még egy utolsó kimenőként egy közeli csapszékbe távoztak, hogy még egy utolsót igyanak, mielőtt Trinonát maguk mögött hagyva elhajóznak.

A csapszék egy volt a tucatnyi hasonló közül, törzsközönségét matrózok, rakodómunkások, prostituáltak és zsebmetszők alkották, egyszóval a szokásos kikötői söpredék. Olyan hely volt, amit a helyiek messze elkerültek a híre és a vendégközössége miatt. Bár sem Devestätor, sem pedig Penge nem arról voltak híresek, hogy ha csak lehet, akkor kerülik a balhét, most mégis visszafogottan italoztak a karzaton, csak akkor hagyva ott az asztalukat, amikor italt rendeltek. Az egyik ilyen alkalommal arra figyeltek fel, hogy egy nagydarab rakodómunkást – akiről, mint kiderült náluk rakodott a délelőtt folyamán – egy rosszarcú, patkányképű férfi faggatja épp a Sötét Csillagról. Mint a beszélgetésbe belehallgatva kiderült azért, mert esetleg szeretne elszegődni a hajóra, de előbb szeretne tájékozódni arról, hogy mégis mi várna ott rá.

Devestätor és Penge – akik többek között a diszkréciójukról és a finom megoldásokról sem híresek – nemes egyszerűséggel odatelepedett, és tájékoztatták a patkányképűt, hogy ők talán bővebb információt tudnának adni, lévén érintettek a dologban. Érdekes módon a férfi meghátrált, nem nagyon akaródzott beszélgetni velük, majd amikor a kérdések és a két fegyverforgató fellépése nyomasztóvá vált a számára, inkább a távozás mezejére lépett. Megpróbálták követni, de hamarosan néhány helyi erős emberbe botlottak bele – feltehetően nem véletlenül –, és mire átverekedték magukat rajtuk, addigra a patkányképűnek nyoma veszett.

A dokkba visszatérve azonnal beszámoltak az esetről a Kufárnak, felvetve, hogy esetleg utána járhatnának annak, hogy ki és miért érdeklődik a csillagbárka után. Kufár azonban – a bonyodalmak elkerülése érdekében és a kisebb ellenállás felé elmozdulás elve alapján – inkább az azonnali indulás mellett döntött. Ha maguk mögött hagyják a felhővárost, azzal a gond is mögöttük marad… Legrosszabb esetben pedig egy későbbi időpontra halasztódik, de legalább nem most kell foglalkozni vele. Jelenleg épp elég gondjuk volt, elég csak az arkánmágikus henger fogságában lévő lányra gondolni.

Így hát a Sötét Csillag maga mögött hagyta a lebegő várost, a kék gázóriást valamint annak gyűrűrendszerét, és a vadűrbe lépve megkezdte útját a neogik irányította csillagközi állomás, Vaskikötő felé.

Biztos, ami biztos alapon azért átnézték a csillagbárkát, hogy nem rejtőzött-e el idegen a fedélzeten, illetve helyezett-e el valamelyik rakodómunkás egy arkánmágikus nyomkövetőt a hajón, de ettől eltekintve a napi rutin szerint telt az idő. Az egyetlen változást a raktérben mágikus ketrecben lévő szörnyek hozták, akikkel egy gondozó is érkezett a hajóra. Kufár ügyelt arra, hogy amikor az állatgondozó épp a raktérben volt, akkor a legénységből is legyen mindig ott valaki, hogy rajta tartsa a szemét – nem utolsósorban pedig azért, hogy biztosítsa, nehogy felfedezze az üveghengerbe zárt antilan lányt, akit ugyan ládákkal elrejtettek a kíváncsi tekintetek elől, de ugyebár sosem lehet tudni. Erre a feladatra Devestätor és Penge vállalkozott, rajtuk kívül csak Vos töltött sok időt odalent, aki az arkán mechanikus robot átalakításán dolgozott (bár már ekkor látszott, hogy jó néhány hétbe, esetleg hónapba is beletelhet, mire a végére jut… Persze csak akkor, ha sikerül beszereznie minden szükséges alkatrészt, amelyhez egyelőre a pénzt kezelő Kufár nem igazán tűnt partnernek).

Az út szinte eseménytelenül telt… Szinte… Mivel az utazás közepe táján Devestätor – aki még mindig azon aggódott, hogy az arkánmágikus tartályba zárt lány valahogy kiszabadul, és útjára engedi pusztító vadmágiáját – az egyik őrsége alatt látta, hogy a lány teljes valójában sétál a raktérben. Utána eredt, azonban az eltűnt a szeme elől azon a részen, amerre a Viharkamrához vezető ajtó is nyílott. Fegyverrel a kézben indult utána, azonban odabent csak a munkájába merült Vos-t találta, aki viszont megtagadta tőle, hogy odabent kutakodjon, és rövid úton elzavarta a birodalmából. A thoric zsoldos mindenesetre – attól való félelmében, hogy a tartály nem zár eléggé – jelezte az esetet a többieknek, azonban Vos megállapította, hogy a tartályt azóta nem nyitották ki, amióta legutóbb Kufár parancsára visszazárták oda a lányt, így a zsoldossal csak a képzelete játszhatott.

Bár Devestätor továbbra is kételkedett – tudta ő jól, hogy mit látott –, kénytelen volt elfogadni ezt a magyarázatot. (A valóság az, hogy valóban a lányt látta… vagyis, Vos-t a lány alakjában, aki valamiért - nekem, mint mesélőnek ismeretlen okból - úgy döntött, hogy némi tréfát űz a nagydarab thoric harcossal.)

Végül közel másfél heti utazást követően megérkeztek a Vaskikötőt körülvevő vadűrbe. Addig végig utazósebességgel közlekedtek, nem kötöttek ki sehol, csak annyi időre lassítottak le, amennyi időt az egyes irányváltások igénybe vettek, illetve amíg a mágikus kormányban váltották egymást a pilóták. Nem tapasztalták nyomát annak, hogy valaki üldözőbe vette volna őket, a Vaskikötő körzetébe érve pedig tudták, hogy a neogik itt vaskézzel tartják fel a rendet, és határozottan lépnek fel minden fegyveres konfliktussal szemben. Errefelé már a fogalom is nagyobb volt, látták egyre gyakrabban villantak át utazósebességgel haladó csillagbárkák a környező űrben, amikor pedig taktikai sebességre lassítottak, és életre keltek az arkánmágikus érzékelők, hajók tucatjai villantak fel a kormányosok szeme előtt.

A legkülönfélébb típusú hajók mellett haladtak el, miközben megközelítették a hatalmas aranyszín piramisra hajazó csillagközi kereskedőállomást, és a neogi halálpókok által biztosított "békében" úgy tűnt, egyaránt megférnek az agyszívók hajói és a calidian kereskedőhajók. Az állomás közelében lebegve még egy hatalmas antilan fregattot is megpillantottak, amely eltörpült ugyan Vaskikötő tömegéhez képest, mégis valóságos gigász volt a többi csillaghajóhoz hasonlítva (például mintegy ötször akkora volt, mint a Sötét Csillag). Arról nem is beszélve, hogy három, a Sötét Csillaggal nagyjából egy méretű hadihajó lebegett körülötte. Ismerve azonban a tényt, hogy a fegyvermentes övezetet kivéve az Antilan Birodalom és az illithidek háborúban állnak egymással, érthető volt, hogy miért ekkora hajóval és kísérettel jöttek. Ahhoz, hogy eredményesen szembeszálljanak vele, az agyszívóknak tucatnyi nautiloidra és legalább egy rettenetes osztályú csillagbárkára lenne szüksége. A kikötői csapszékek matrózai pedig azt mesélik, hogy még csak nem is a fregattok az Antilan Birodalmi Flotta legnagyobb hajói, és a Tumura felhő mélye még félelmetesebb csillaghajókat rejt.

A tucatnyi hajó között egy tünde armada is lebegett néhány hadihajó kíséretében, közismert volt, hogy a Vaskikötő az egyik utolsó megálló, ahol fel lehet szállni egy ilyen csillagbárka fedélzetére, mielőtt az elhagyja Törmelékűr szféráját. Illetve az ide érkező csillagbárkák egyik első kikötője is ez a kereskedelmi állomás, így érthető volt a hatalmas hajóforgalom. A kristályszféra minden szegletéből érkeztek ide a kereskedők a minél nagyobb haszon reményében.

Erre a csillagközi kereskedelmi állomásra érkeztek hát meg a játékosok a játékülés végén azért, hogy felvegyék a kapcsolatot azzal a titokzatos Sina Morával, aki talán megszabadítja őket az arkánmágikus hengerben cipelt antilan lánytól. Vagy legalább információkkal tud róla szolgálni.
Arról pedig, hogy merre tovább, ráérnek majd ezt követően dönteni...