Két héttel ezelőtt egy játékülés - köszönhetően a megfázásomnak - elmaradt, úgyhogy csak most került sor a kaland folytatására. A játékosok közül 4-en tudtak megjelenni, mivel Jaer a fél-tünde bárd játékosa épp Párizsban múlatta az időt (a mázlista), Kerr az ember harcos játékosa pedig otthon állt készenlétben, lévén a felesége bármelyik pillanatban szülhet (a rendelkezésre álló információk alapján ezen beszámoló írásáig még nem szült meg).
A történet ott folytatódott, ahol legutóbb abbamaradt, vagyis a csapat épp most tér magához a harcot és a lezuhanást követő sokkból. A törpe pap istene hatalmát felhasználva, és nem törődve azzal, hogy egyre jobban kimerül, egymás után gyógyítja a sebesülteket, míg a fedélzetmester a hajó állapotának a felmérésével van elfoglalva. Az eredmény elég siralmas, a hajó középen szinte kettétört, úgyhogy nem valószínű, hogy valaha is újra repülni fog. A drow kapitányt láthatóan nem foglalkoztatja a hajó állapota, azzal van elfoglalva, hogy átkutassa a támadók holtestét, mivel igencsak foglalkoztatja az, hogy miféle varázslatot használtak ellenük. Úgyhogy ő bele is merül az ellenség halott varázslójánál talált varázskönyv tanulmányozásába.
A környéket felmérve megállapítják, hogy a lezuhanás közben a hajó törzse közel háromszáz méteres árkot vájt a lebegő sziget talajába, útközben fákat, bokrokat döntve ki, és átgázolva egy kisebb tavon, amelynek vize lassan elkezdi feltölteni a Csillagtáncos nyomába vájt árkot. Hogy a hajó tovább haladjon, és a sziget peremén átbukva lezuhanjon, csak az akadályozta meg, hogy az orra beékelődött két sziklaszírt közé. Mialatt a fedélzetmester parancsára a lassan magához térő legénység elkezdte felmérni a károkat, az egyik kóborlóval a sziget fölé emelkedtek, és felülről vették szemügyre, hová is sodorta őket a sors. Egy mintegy 400 méter széles és közel 1 kilométer hosszú, sűrű erdővel borított szigetre, amelyen három kisebb kopár sziklacsúcs emelkedett, és amelyet három, több száz méter hosszú gyökér-inda fonat kapcsolt a szomszédos sziklákhoz.
Miután felmérték a károkat, és megállapították, hogy innen bizony, ezzel a csillagbárkával nem mennek sehová, összeültek, hogy kitalálják, hogyan tovább. Azzal számoltak, hogy a támadóik valószínűleg a nyomukba fognak szegődni, így várható az érkezésük, ezért az egyik - és talán egyetlen - esélyük, ha megszerzik a hajójukat. Ennek érdekében csapdát állítottak. A támadók és a saját halottaik holtestét egy ideiglenes táborban helyezték el, jól láthatóan, mintha csak a megmentésükre várnának, hogy az érkező hajó őket lássa meg először. Közben tartalékokat (élelmet és fegyvereket) helyeztek el a sziget két sziklacsúcsa közelében arra az esetre, ha el kellene hagyniuk a csillagbárka körzetét.
Második feladatként a közvetlen környezetük felderítését jelölték meg, hogy egyáltalán felmérjék, hogyan tovább, harmadik feladatként pedig felmerült, hogy valahogy meg kellene találniuk a legutóbbi, egy 15 mérföldes gömbben valahol elhelyezkedő táborhelyüket, ahol Kerr azt a különös csillogást látta, amely talán egy hajótörést szenvedett tünde hajótól is származhatott. Bár, ha egyáltalán megtalálják, akkor sincs semmi garancia arra, hogy működőképes.
Még felmerül az a lehetőség is, hogy a törpe pap istenéhez fordul, és megidéz egy kisebb síkszolgát, azonban miután megvitatta ezt a lehetőséget a többiekkel, és nem tudtak megegyezni, hogy milyen szívességet is kérjen tőle, illetve féltek, hogy cserébe milyen szívességet kérhet a szolga a paptól, ezért inkább elvetették a dolgot.
Mivel lassan eltelt a nap - bár legnagyobb meglepetésükre semmi sem utalt arra, hogy sötétedni kezdene, amit a bolygó forgásának más ütemével magyaráztak végül - ezért a pihenés mellett döntöttek. Így mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy kipihenje az előző napot, valamint hogy a mágiahasználók újra feltöltsék magukat varázslatokkal.
A pihenő 6. órájában járhattak, amikor az épp őrségben lévő fél-ork és minotaurusz azzal ébresztették a fedélzetmestert, hogy a táborban lévő halottak egyszer csak felkeltek és elmentek. Gale riadót rendelt el, majd rövid megbeszélést követően a drow csatamágus és a fedélzetmester - összesen mintegy fél órás késéssel - a két kóborlót magára csatolva a halottak nyomába eredt.
A hajsza során hasznát vették Gale nyomkereső képességeinek, azonban a halottakat így sem érték utol, mindössze két lebegő szigettel odébb felfedezték, hogy hová is tarthatnak, mivel a sziget közepe táján, az egyik sziklacsúcs közelében olyan területet vettek észre, amelyen minden növényzet elhalt. Ebből a távolságból többet nem láthattak, és a drow így is túl magasra emelkedett a kóborlójával, hogy minél messzebb láthasson, ezzel azonban felhívta magára az égitest egyik szárnyas ragadozójának figyelmét. A bíbor színű, denevérszárnyú, csápos lebegő szörny a csatamágusra támadt, és hiába lőtte őt a fedélzetmester íjjal - nem túl nagy találati aránnyal -, a támadó végzett a drow kóborlójával, aki kődarabként zuhant az alatta húzódó fák közé. Szerencséjére a lombkorona és a fák ágai némileg lefékezték a zuhanását - bár közben össze-vissza zúzták - és minden ügyességét beleadva végül sikerült megkapaszkodnia, így nem törte össze magát jobban.
A táborba visszaérve beszámoltak arról, hogy mit is találtak, és egymás között csak a "Nekromanta"-ként kezdték emlegetni azt az ismeretlent, aki feltámaszthatta a halottaikat, és magával vitte. Bár nem nagyon figyeltek fel rá, de ez a jelző nem nagyon nyugtatta meg a legénység életben maradt tagjait. Végül arra jutottak, hogy pihennek egy napot, és miután felkészültek, megnézik maguknak azt a helyet, ahol a "Nekromanta" tanyázik, hiszen valószínűleg valahogy tartania kell a kapcsolatot a külvilággal, és így esély kínálkozik arra, hogy elmenjenek innen. Amikor aztán a drow kiadta a parancsot az indulásra, akkor szembesült azzal, hogy a legénység nem kíván egy "Nekromanta" ellen hadba vonulni, arra hivatkozva, hogy őket szakácsnak, tüzérnek stb.. .vették fel a hajóra, nem pedig hogy élőhalott seregekkel szálljanak szembe. Azzal pedig, hogy a hajó elpusztult, kérdésessé vált, hogy egyáltalán érvényben van-e még a szerződésük. A drow nem túl nagy diplomáciai érzékkel elérte, hogy a legénység egyhangúlag megtagadta, hogy a "Nekromanta" küldetésben részt vegyen, és úgy döntöttek, inkább itt maradnak. Gale fellépése mentette meg a helyzetet, aki kifejtette, hogy a hajónál is kell maradnia valakinek, hiszen ha a kalózok visszajönnek, vagy bárki más rájuk bukkan, akkor az esély a távozásra, továbbá a hajó két vendégét sem kényszeríthetik arra, hogy velük menjenek a "Nekromanta" ellen. Úgyhogy a legénység és a vendégek végül Kerr vezetésével hátramaradtak a csillaghajó roncsainál, és csak a többiek (Tefrit a drow csatamágus, Gale az ember vándor-mágus, Takklin a törpe pap, Jaer a fél-elf bárd, és Aramil a tünde íjász) indultak el a halottaik nyomában másnap reggel. Bár ez a másnap továbbra is viszonylagos volt csupán, lévén még mindig nem sötétedett be.
A törpéhez igazították a tempójukat, és emiatt jóval lassabban haladtak, mint legutóbb a kóborlók szárnyaival. Nem is beszélve arról, hogy a sziklákat összekötő indákon - az első 200, a második pedig mintegy 300 méter hosszú volt - való átkelés újabb kihívás elé állította őket, hiszen a törpék nem éppen az egyensúly érzékükről híresek. Néhány izzasztó perc következett, amelyet csak fokozott, hogy miközben a második indán keltek át - és a törpét valamint Gale-t mentették, akik épp csak megmenekültek a lezuhanástól, és most kapaszkodva lógtak a végtelen mélység felett - egy újabb bíborszínű szárnyas szörny támadt rájuk. Szerencséjükre azonban a szörny néhány perc játszadozás után elunta a dolgot - vagy csak nem volt éhes - és otthagyta őket, alaposan kifárasztva, és néhányuk komoly sebeket szerezve.
Végül elérték azt a szigetet, ahol a halottaiknak lenniük kellett, és az erdőn átvágva megérkeztek annak közepére. Itt egy néhány száz átmérőjű halott térséget találtak, amelyen a fák kiszáradt, meggyötört ujjakként meredtek az ég felé, a talajt csak az egykoron itt élt növényekből visszamaradt por borította, a térség közepén pedig sötét színű kövekből faragott monolitok, boltívek fogtak körbe egy díszesen faragott, vöröses fényben lüktető oszlopot, amelynek tetején egy bal kézfej markolt egy szemgolyót. Ezeken túl pedig, egy kisebb sziklacsúcs oldalába faragva egy hatalmas sziklakoponya, amelynek szája egy súlyos, lezárt kétszárnyú kaput fogott közre. Az odavezető úton pedig csontvázak, zombik, árnyak és szellemek hemzsegtek.
A törpe és a drow felismerték az oszlopot, hogy az egy gonosz szürkeűri isten, Vecna egyik jelképe, illetve Gale rájött arra is, hogy az erdő és a kipusztult térség közötti határvonal nem is olyan éles, mert a halott térség - ha nagyon lassan is, naponta csak néhány centimétert - de egyre terjed. Legalábbis, erre utaltak a lassan elsárguló falevelek, és a határvonalon pusztuló fák.
A nagyszámú élőhalottat látva végül letettek a frontális támadásról, és úgy döntettek, inkább keresnek egy hátsó bejáratot, amelyre közel 2 órás kutatást követően rá is bukkantak. Egy kisebb lápos, mocsaras tisztás túloldalán, a sziklafalban egy vasalt ajtót pillantottak meg, amely előtt egy kisebb, sötét vizű tavacska terült el. Ahogy közelebb óvakodtak, az aljnövényzetben heverve néhány rozsdás vértet és fegyvereket viselő csontvázat pillantottak meg, de egyetlen nyomot vagy csapást sem találtak, így arra a következtetésre jutottak, hogy nem túl gyakran ellenőrzik ezt a bejáratot.
Közelebb érve beindíthattak valami láthatatlan riasztót, mivel az addig az aljnövényzetben heverő csontvázak felemelkedtek, és rájuk támadtak. A drow ekkor bebizonyította, hogy egy 0. szintű varázslat is lehet hasznos, és egyetlen intésére a 6 támadóból 5 a földre rogyott, az utolsóval a törpe pap láncos buzogánya végzett. Lassan, óvatosabban közelítették meg a kis sötét vízű tavacskát megkerülve a vasalt faajtót, amelyet - várakozásuknak megfelelően - zárva találtak. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a tóból érkezik a következő támadás, ezért meglepte őket, amikor a következő pillanatban tucatnyi fekete csáp csapott ki a vízből, amelyek kardokat, bárdokat markoltak, és támadtak rájuk. Véres küzdelem után sikerült a csápokat levágni, a csonkok pedig visszahúzódtak a sötét, zavaros vízbe.
Azonban a mágiájukat eléggé leszívta a csata, és súlyos sérüléseket is szenvedtek, ezért úgy döntöttek, hogy visszahúzódnak a fák közé, és csak a pihenést követően, a következő reggel kísérlik meg, hogy a szikla belsejébe, a "Nekromanta" birodalmába hatoljanak.
