Titán kampány

Az első kaland - 3. rész

Szerző: spelljammer on 2018.05.04. 11:35

 

Mindenki döbbenten nézte az ork tábor romjait. A sátrakat összedöntötték, az épületeket lerombolták, a kidöntött totemoszlopot pedig a rászáradt vér mellett vágások és ürülék borította. A legmegrázóbb azonban azoknak a nőknek, gyerekeknek és férfiaknak a holteste volt, akik lemészárolva hevertek mindenfelé a karámban, ahol addig raboskodtak.

Miközben azon gondolkodtak, hogy hogyan legyen tovább, és eltemessék-e a halottakat, arra figyeltek fel, hogy vagy tucatnyi ork, tucatnyi goblin és néhány ogár közeledik feléjük. Ahogy az érkezők megpillantották a lerombolt tábort és a csapatot, azonnal mágikus ködbe burkolóztak, a csapat pedig úgy döntött, hogy a barlangokba vonul vissza és vesz fel védőállást.

Mint kiderült, nem volt a legjobb döntés, mivel az érkező csapat sámánja mérgező ködött küldött be a barlangba, így kénytelenek voltak kimenekülni onnan, ráadásul a mágia miatt köhögve, meggyengülve. Végül azonban kimerítő küzdelmet követően sikerült győzedelmeskedniük. Nem tudták, kik lehettek a támadók, arra jutottak, hogy egy szomszédos törzstől érkezhettek, vagy valamiféle őrjárat lehettek, akik itt akartak megpihenni.

Hosszas és alapos vita következett a hogyan továbbról. Végül arra jutottak, hogy a velük utazó bárdot visszaküldik a melegvízű tó melletti romvároshoz a lovakkal, ők pedig gyalogosan erednek a warglovasok nyomába. Úgy döntöttek, ha messzebb, a Griff csúcsokig és az azon túl található Rézhegységig nem is, de Anvil hágójáig már mindenképpen elmennek. Két napos út várt rájuk addig.

A warglovasok a velük tartó ork törzs miatt nem haladtak túl gyorsan, azonban így is erőltetett menetet diktáltak, elég volt lépést tartan velük. Így a fél napos előnyük nem csökkent, inkább nőtt, de mivel már nem akarták utolérni őket, ezért ez nem volt gond. A nappali köd továbbra is jótékonyan elrejtette őket a kíváncsi szemek elől, éjszakánként pedig, amikor tisztult az idő, folyamatos, narancsvörös derengést láttak a hágó irányából (mint manapság a városok fényszennyezése). Ebben a magasságban már összefüggő volt a hóréteg, helyenként méteres, a tiszta időben a csillagfényben pedig láthatóak voltak a föléjük magasodó, hóborította hegycsúcsok.

A második nap estéjére, a hágóhoz közeledve érezhetően melegedni kezdett a levegő, a hó lassan elmaradt, és egyre erősödő kénszagot éreztek. Végül egy sziklabérc mögött lapulva szemügyre vették a Anvil hágóját, és megdöbbentek a látványtól, ami ott fogadta őket. Egy fennsík volt ott, amit lávafolyók szabdaltak, folyamatosan melegen tartva a levegőt. Az egykori országút mellett egy közel 100 méter magas torony emelkedett, amelynek csúcsai mintha karmokba végződő kézfejet formáltak volna. Az egész toronyból sugárzott a Káosz ereje és hatalma. A torony körül pedig, becslésük szerint félszáz torz hadi totem alatt legalább tízezernyi ork táborozott, goblinok ezrei, többszáz ogár és warg, közel fészáznyi wyvern (amelyek közül néhány a levegőben járőrözött), de még harcos démonokat is láttak a Veremből (Titánon a démoni sík, a Káosz síkja). Egy inváziós sereget gyülekezett itt, amely talán csak a következő tavaszra vár. Azt néhányuk tudta, hogy itt egykoron a Káosznak állt az erődje, fellegvára, amelyet azonban a Káosz Háborúkban a jó erői a földdel tettek egyenlővé. Az újváriak pedig ismertek egy népi mondást, jóslatot, amely szerint ha a hágónál újra felépül az erőd, az a következő nagy háború, világégés előjele lesz. Ez az erőd pedig, ránézésre már évtizedek óta itt állhatott.

Nem volt már min tanakodniuk. Egyértelműen a hazatérés mellett döntöttek, erről mielőbb értesíteniük kellett a királyságot. Szerencsétlenségükre azonban, az időjárás nem nekik kedvezett, mivel az eddig ködös, havas idő tiszta, napsütéses időre váltott, ahol a napsütésben szikrázó havon mérföldekre el lehetett látni. Úgyhogy éjszaka haladtak, nappal pedig elbújtak és úgy pihentek. Igyekeztek az éjszakát teljes mértékben kihasználni, így a fél-elf és a törpe kivételével mindig fáradtan tértek nyugovóra.

Végül elérték Anvil kapuját, ahol legnagyobb döbbenetükre semmi sem változott. Az erődben még mindig csak az általuk hátrahagyott hat katona őrizte a falakat, a várva várt erősítésnek semmi nyoma sem volt, holott közel kettő hét eltelt már azóta, hogy a postagalambokat útjukra küldték. Két katonát gyorsan útnak indítottak rossz hírrel, ők pedig egy éjszakát pihenve a nyomukba indultak.

Útközben sem találkoztak közelgő erősítéssel, és már a legrosszabbtól tartottak, attól, hogy Újvár elesett. Bár az is felmerült néhányukban, hogy Estral nagyúr a Káoszt szolgálahatja titokban (káoszbarát vagy káoszbérenc lehet, ahogy a köznyelvben nevezik az ilyeneket). Kétségbeesésüket ráadásul az is fokozta, hogy nagyjából félúton, három napnyira Újvártól megtalálták az általuk elküldött kettő katona holtestét. A lovaiknak nyoma sem volt, a testeket az út mellett erdőbe próbálták a támadók elrejteni. A nyomok alapján ráadásul lovasok, emberek lehettek, körülbelül tucatnyi.

Végül elértek a fogadóba, ahol idefelé is megszálltak, és meglepetésükre az élet a normális ütemben folyt. Megtudták, hogy egy lovas őrjárat járt errefelé nemrég, alig egy napja indult vissza Újvárba. Az ork támadásokról hallottak ugyan, mivel néhány településről érkeztek túlélők, azonban Anvil kapujának eleste megdöbbentette őket. Erről semmilyen hír nem jutott el hozzájuk. Viszont a fogadós beszámolt arról, hogy Tholbur báró és kísérete hetekkel ezelőtt visszatért (3 hete... ahogy számolták, egy-két nappal azt követően érhettek vissza, ahogy a csapat elindult). Ráadásul Zagoula kincseivel megrakodva és egy déli nemesasszonnyal az oldalán, akit déli nemesek és katonák kísértek. Nagy lépés ez ahhoz képest, hogy alig 5 éve még csatát vívtak velük a Helm-hegynél. Ráadásul azt pletykálják, az őrgróf feleségül is akarja venni a nőt, akinek arcát még ugyan senki sem látta, hiszen fátylat visel, mint a nomádok asszonyai általában, de állítólag gyönyörű. Amúgy Újvárban minden a legnagyobb rendben, mindenki örül a báró hazatérésének, és minden folyik a maga medrében.

A fenti hírek még tovább fokozták addigi aggodalmukat. Árulásra gyanakodtak, hiszen a báró bizotsan küldött volna erősítést az erődhöz. Egyesekben már az is felmerült, hogy a déli nemesasszony boszorkány lehet, és irányítja a bárót, míg mások továbbra is Estral nagyúr szerepét hangsúlyozták. Mindenesetre Erragal figyelmeztette a fogadóst a közelgő sötét időkre és a tavasszal várható invázióra.

Másnap indultak tovább Újvár felé. Nem tudták, hogy mire számítsanak, ezért éberen figyeltek. Végül, amikor már csak néhány órányira voltak a várostól, a látóhatáron már lehetett látni a táj és a város fölé magasodó Kastélyhegyet, csúcsán a várral, amikor egy őrjáratot pillantottak meg, ami feléjük közeledett. A szokásos tucatnyi lovas alkotta. Megálltak, és bevárták őket. Ami néhányuknak feltűnt, hogy az egyik ló nyerge üres volt. Erragal ismerte a lovasokat vezető őrmstert, és beszédbe elegyedtek, olykor a régi dolgokon tréfálkozva. Ami feltűnt a fél-elfnek, hogy a lovasok harmadát még sosem látta, és vonásaik alapján déliek lehettek (hogy a déli helyőrségből, vagy a déli nomádok közül azt nem tudta), illetve páruknak úgy tűnt, mintha a lovasok úgy helyezkedtek volna, hogy körbevegyék őket. Végül szó szót követett, és az őrmester közölte, hogy el kell fognia és le kell fegyvereznie őket, úgy visszakísérni Újvárba.

A csapat úgy döntött, hogy ezt nem hagyja, így fegyver rántottak, és összecsaptak az őrjárattal. Aaron jégrobbanást varázsolt, ami azonnal letarolt több lovat és katonát, majd közelharc alakult ki. Az ellenfélnek is volt azonban mágiahasználója, aki különös, lilásfehér villámokat lőtt rájuk időnként, majd újra és újra láthatatlanná vált. Talizmán őt próbálta levadászni, sikertelenül. Végül legyőzték az őrjáratot, Erragal pedig a farkasa nyomában, Talizmánnal és Raziellel az oldalán az ellenfél láthatatlan varázslójának nyomába eredt, aki szerencsére a szagát nem tudta elrejteni. A farkas azonban gyorsabb volt náluk, így jóval előttük járt, amikor hallották a fájdalmas vinnyogását felcsendülni a fák között. Amikor utolérték, az földön feküldt, oldalán égett, mágia okozta sebekkel és alig volt magánál. A láthatatlan varázshasználónak sikerült elmenekülnie.

Amikor visszaértek a többiekhez, a varázsló elmondta nekik, hogy a lilásfehér villám egy káoszvillám lehetett, amelyet a Káosz varázslói, a boszorkánymesterek szoktak használni. A boszorkánymesterekről még annyit tudott, hogy csak kevés varázslatot ismernek, azokat azonban korlátlanul tudják használni, ezért veszélyesek.

Egyedül az őrjáratot vezető őrmester élte túl a harcot, azonban az ő sérülései is halálosak voltak. Miközben kifaggatták, látszott rajta, hogy meggyőződéssel hiszi, hogy a csapat tagjai káoszbarátok, és ő helyesen, a báró parancsai alapján, az ő érdekében járt el.

Végül nem volt más hátra, a holtesteket az út melletti erdőben rejtették el, majd elindultak rejtekhelyet keresni, ahol kitalálhatják, hogy mit is tegyenek a kialakult helyzetben.

 

szólj hozzá

A bejegyzés trackback címe:

https://spelljammer.blog.hu/api/trackback/id/tr4413889188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.